Hogyan lett kaszkadőrlovam

Hogyan lett kaszkadőrlovam

         A kaszkadőr leghűségesebb társa a lova.
Együtt van vele jóban, rosszban, hóban, fagyban, esőben, a nyári kánikulában, a csatazajban, az éjszakai forgatások elgémberedett hajnali óráiban, és a forgatási szünetek hosszú, unalmas, ácsorgásaiban.

         Ez nagyon romantikusan hangzik, de a lovaknak alighanem markáns különvéleményük van a kérdésről. Míg ugyanis ezeket a megpróbáltatásokat egy kaszkadőr többé – kevésbé önként és dalolva vállalja, addig a lovaknak nem igazán van más választásuk. Erre szokta egy kedves kollégám tömören és velősen azt mondani, hogy születtek volna püspöknek. És talán valóban csak sovány vigasz az a több tonnányi cukor, alma és sárgarépa, és az a rengeteg szeretet, amellyel jobb sorsra érdemes lovainkat kárpótolni igyekszünk az elszenvedett sérelmekért.

         Mert kaszkadőrlónak lenni bizony nem könnyű hivatás. Különösen nálunk, Magyarországon nem. Az Eu – konform megoldás az, hogy egy kaszkadőr vesz magának egy kisebbfajta ménest, válogatott, jobbnál jobb lovakat, amelyeket aztán a tehetségük szerint különféle feladatokra képez ki. Az egyik bukni fog, a másik ágaskodni, a harmadik mondjuk kerékpározni, a negyedik pedig Nobel – díjas regényeket ír (elnézve a mai Nobel –díjasokat, ez manapság már nem is olyan lehetetlen).

         A magyar kaszkadőrlónak a nyugati társával szemben azonban nemesen és egyszerűen mindent tudnia kell, amit csak egy lónak tudnia lehet. És ez természetesen a legkevésbé sem megy zökkenőmentesen.
         A probléma mindjárt az elején kezdődik: milyen lovat vegyek? A válasz természetesen egyszerű. A ló legyen csodaszép, csodabátor, csodaokos, csodaerős, csodaszívós, csodaegészséges, és mindenekelőtt természetesen legyen nagyon olcsó. Nos, mivel ilyen ló gyakorlatilag nem létezik, ilyenkor a kaszkadőr bizonyos kompromisszumok megkötésére kényszerül. Nem baj, ha a ló nem szép, de legalább okos és bátor. Vagy nem baj, ha nem okos, de legalább szép és egészséges. Nem baj, ha nem bátor, de legalább szívós. De a mi a fő, semmi sem baj, ha a ló olcsó. Ugyanis kis hazánkban a kaszkadőrök jelen pillanatban még nemhogy a felső tízezerhez, de talán még a felső százezerhez sem tartoznak, így a lótartás kissé arisztokratikus intézményét csupán fogcsikorgatva, és a kaszkadőrfeleségek vérmérséklettől függően többé, vagy kevésbé rosszalló pillantásaitól kísérve engedhetik meg maguknak. (Amelyet általában olyan számításokkal alátámasztott kijelentések kísérnek, amelyekből kiderül, hogy a havi lótartás árából mennyi, és milyen háztartási gép nem szerezhető be az adott tárgyhónapban.)

         És akkor vannak olyan krőzusok, akik nem átallanak két lovat is tartani.
         Mint például én.
         A két ló intézménye már teljességgel ellentmond mindenféle, a józan ész diktálta számításnak, és előrevetíti jellememnek bizonyos irracionális optimizmustól fűtött alapvonását, amelyet a fényes jövő és a biztos megélhetés iránt táplált naiv, és egyenlőre teljességgel alaptalan gyermeki bizalom képezi. És ugyanakkor a nyájas olvasó képet alkothat az én kedves feleségem angyali természetéről, amellyel már hosszú évek óta türelemmel viseli a két ló eltartásának minden nyűgét és nyilait (és mindennek tetejében még engem is elvisel, ami legalább ekkora türelmet igénylő feladat).

         De a lóval az ember úgy van, mint a gyerekkel. A ló is csak úgy lesz, és ha már megvan, csak nem dobhatja ki az ember. Mert megszereti. És felelősséget kezd érezni iránta. Meg különben is.
         És ráadásul még büszke is rájuk, mint apa a gyermekére, mert szépek, erősek, okosak, és számtalan filmben, színházban, és számtalan rázós helyzetben bizonyítottak már. Lovagolt rajtuk Glenn Close, Christopher Lambert, Tim Roth, Johnatan Rhys – Meyers, Görög Zita, Kamarás Iván, Stohl András, Árpa Attila és Dörner György, Szervét Tibor, Bicskey Lukács, hogy csak néhány ismertebb nevet említsek. Átmennek tűzön – vízen, átugratnak árkon – bokron, asztalon, és mindenféle akadályon, felvágtatnak a vár csigalépcsőjén, ha kell, nem hagynak cserben ágyúdörgésben, puskaropogásban, és a csata forgatagában sem. Tudnak egy jó csomó mutatványt, ágaskodnak, fekszenek, ülnek, áttörnek a falon, lovagolhatóak kantár és nyereg nélkül, és még akár fel is gyújthatja őket az ember, akkor sem rettennek meg.

         Egyszóval végtelenül büszke vagyok arra, hogy a társuk lehetek, immáron lassan több mint egy évtizede, s hogy elfogadtak közös kis ménesünk fővezérének. Na nem mondom, voltak viták, de ezek idővel elsimultak. Ma már legfeljebb kisebb nézeteltérések akadnak, de hát Istenem, még a legjobb házasság sem mentes az apróbb súrlódásoktól. 

         A kezdetek pedig lassan már a legendák ködébe vésznek. Ha manapság kérdezi valaki, hogy hogyan választottam annak idején lovat, akkor elfelhősödött tekintettel a messzeségbe nézek, és elérzékenyülten rebegek valamit a ló okos és barátságos tekintetéről, ami rögtön megfogott, aztán pedig hosszas és szakszerű elemző előadást tartok a származás és a küllem, valamint a ló jellemének, azaz az előnyös külső és belső tulajdonságok páratlan kombinációjának fontosságáról.

         A valóság ezzel szemben az, hogy akkoriban, amikor olthatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy egy ló büszke tulajdonosa legyek, éppen nem volt szinte egy vasam sem, ami ebben a szakmában nem is olyan ritka jelenség. Véres verejtékkel megszerzett első kereseteimből összekuporgatott hatvanötezer keményen csengő magyar forinttal indultam zsákmányszerző körútra, miközben tisztában voltam azzal, hogy egy tisztességes, négy lábbal, egy fejjel és két füllel rendelkező ló legalább a duplájába, de inkább többe kerül.
         Az ilyen lovakat tehát eleve kizártam a keresésből. Végezetül túl néhány ménesen és lókupecen akik bátortalan árajánlataimat rendre harsány kacajjal utasították vissza, a fülembe jutott, hogy az egyik szomszéd lovardában jutányos áron eladásra kínálnak néhány lovat, akiknek a tartását tulajdonosuk nem tudta fizetni. „Végre eljött az én időm!” felkiáltással azonnal odasiettem, és a sarokban meg is láttam néhány nyiszlett gebét, akik éppen úgy néztek ki, mint azok a lovak, akiknek a tartását lelkiismeretlen gazdájuk nem fizeti. Már – már kóros soványságuk, zörgő bordáik, és az elébük szórt néhány szál dohos széna jelezte, hogy az istálló tulajdonosa egy érdekes kísérletet végez velük, amelynek a lényege, hogy mi az a minimális élelem és víz, amelynek segítségével még éppen életben tartható néhány ló.

         Bár a lovarda a tulajdonosán látszott hogy már alig várja, hogy valaki végre megszabadítsa ettől a néhány szerencsétlen sorsú jószágtól, azért nem volt könnyű ellenfél. Végezetül, hosszas csata után sikerült megegyeznünk a legnyiszlettebb ló árában, amely hogy, hogy nem, éppen hatvanötezer forintért kelt el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem (illetve mivel leendő feleségem is jelen volt az adásvételnél, nekünk), éppen ez a kis nyiszledék tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy gyakorlatilag csupán két dimenzióban létezett, bizalommal teli, kedves, okos szemein egyből látszott, hogy nem akármilyen lóhoz van szerencsénk. A választáshoz nagyban hozzájárult az is, hogy a lovardatulajdonos állítása szerint a ló nagyapai ágon egy híres arabs mén leszármazottja, egyéb felmenői pedig becsületes magyar félvérek. Ősmagyar lelkületű emberként a keleti származás különös, szinte spirituális fontossággal bírt, kár, hogy évek múltán, amikor végül kikértem a lovam származási lapját, kiderült, hogy lovam az arab vérvonallal csupán éppen annyira van köszönő viszonyban, amennyire minden más ló, amely nem a tevétől származik.

         A ló tehát olyan vékony volt, hogy ha szemből néztük akkor egy szőrös késpengéhez hasonlított, és az embernek az a képzete támadt, hogy egy dühödtebb szélroham egyszerűen elsodorja, ha nem kötjük ki elég erősen. A hideg tél, és a fűtetlen betonistálló miatt a ló teljes testsúlyának ötven százalékát hosszú, loboncos szőr tette ki, elhanyagolt, lenőtt bakpatáin pedig úgy egyensúlyozott, mint egy ügyetlenebb cirkuszi mutatványos. Egyszóval nem nyújtott különösebben szívderítő látványt, ezzel együtt is „volt benne valami”, ami miatt azt éreztem, hogy végre megtaláltam a lovamat, és hála Istennek, ebben a megérzésemben azóta sem kellett csalatkoznom.
         A kollegák természetesen nagyon udvariasan viselkedtek, és amikor megittuk az áldomást, mindannyian kedvesen gratuláltak az új szerzeményhez. Utóbb néhányan becsületesen bevallották, hogy csak kevesen fogadtak volna egy nagyobb összeggel arra, hogy a ló egyáltalán megéri - e a következő hetet, és általános véleményük pedig az volt, hogy a ló csupán azért nem került a vágóhídra, mert a csontokon és a bőrön kívül nem volt rajta szinte semmi beltartalmi értékkel bíró fehérjeforrás sem, ami a vágóhidak jogos érdeklődését felkelthette volna.
    
     Azonban ne szaladjunk még ennyire előre, hiszen komoly vevőként természetesen nem csupán szemrevételeztem, hanem azon frissiben ki is próbáltam a lovat. Ezzel kapcsolatban azonban szeretném kedves leendő ló-vásárló olvasóimat ellátni néhány gyakorlati tanáccsal.
         Az első és legfontosabb teendő, hogy zöldfülű ló-vásárló igyekezzék lelkiismeretesen felvértezni magát a reá leselkedő veszélyek és lókupecek ellen. Tanuljon szakszavakat, olvasson el néhány szakkönyvet, és tükör előtt hosszasan gyakorolja a becsmérlő hümmögéssel kísért szakértően szemrevételező tekintetet. Ez azonban önmagában még édeskevés a lókupecek elleni harcban, akik valamiféle titkos belső radarral vannak felszerelve, ami rögtön jelzi, ha balekkel van dolguk. Éppen ezért, ha tapasztalatlanok vagyunk e téren, mindenképpen cipeljük magunkkal néhány hozzáértő társunkat.
         A hangsúly egyszerre van a „hozzáértő” és a „néhány” szócskán. A legideálisabb, ha csupán egy, igazán hozzáértő személyt visz az ember magával, így a későbbiekben, amikor a lóról kiderül, hogy valójában egy leszázalékolt rokkantnyugdíjas, így legalább van kit felelősségre vonni. Ez azonban annyira ideális eset, hogy szinte ritkaságszámba megy. „Kibicnek semmi sem drága” alapon ugyanis a vevőt számos, úgynevezett szakértő kíséri el, akiket a vevőnek egész nap etetnie és itatnia kell, és akik végig remekül szórakoznak, ellentétben a vevővel. Szegény vevőnek ugyanis hiába vannak romantikus elképzelései a lóról, aki aztán éveken – jó esetben évtizedeken át hűséges társa lesz, a szakértő és segítőkész barátok egészen biztosan lebeszélik majd róla, és rábeszélik egy számára abszolúte ellenszenves szörnyetegre, akiről a későbbiekben mindenféle rémség és gyanús dolog derül majd ki. Ráadásul mindannyian a kötelességüknek érzik, hogy körbefontoskodva a kérdéses lovat, elmondják sommásan lesújtó véleményüket, így ahányan vannak, annyiféle rosszat mondanak a kiszemelt lóról, a teljes elbizonytalanodás állapotába taszítva az eleinte lelkes vevőt, úgy, hogy végül szegénynek még az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a lóvásárlástól. Így aztán a legfontosabb teendőnk a segítőkész szakértők számának redukálása a „nincs több férőhely a kocsiban” érvmenet segítségével.

         A másik, amit erős lélekkel előre el kell rendeznünk magunkkal, hogy a lóvásárlás során mindenki jól jár, bennünket kivéve. Emlékeimben csak egy olyan alkalom él, amikor igazán jó áron vehettünk volna meg egy lovat, akkor, amikor ugyanis eszünk ágában sem volt lovat vennünk, s az én kedves főnököm csupán a tréfa kedvéért kezdett alkudni egy szürkére a gyarmati kupecnél. A kilencszázezer forintos kezdőárról villámgyorsan eljutottunk a kettőszázötvenezer forintig, majd innen egy kis pihenő után a százezerig. Ezt az ajánlatot már Budapest határában, rádiótelefonon keresztül kaptuk, mert a főnököm könnyelműen meghagyta a telefonszámát.

         Amennyiben az eladótól azt a kijelentést halljuk, hogy a ló olyan szelíd, mint a galamb, és otthon szinte csak ártatlan lelkű kisgyermekek lovagolják, kezdjünk el azonnal gyanakodni! Ezek a lovak általában egy hétfejű sárkány lelkületével bírnak, és az ember néhány dupla leszúrt rittbergert és bakugrást követően nagyon gyorsan arra az álláspontra jut, hogy a ló háta a legalkalmatlanabb tartózkodási hely egy ember számára, és tisztelettel gondol azon kisgyermekekre, akik egyébként a lovat otthon lovagolják, legalábbis az eladó állítása szerint. A másik intő jel, ha az egyébként galamblelkű lovat mondjuk Sátánnak, Tornádónak, vagy éppen Gyilkosnak hívják. Ezeket a neveket általában ugyanis ki kell érdemelni, így érdemesebb őket elsőként tisztes távolból szemrevételezni, és mondjuk rávenni az eladót hogy előbb ő üljön rá, bemutatva a ló lovagoltságát és képességeit. Ha elég pénzt lobogtatunk az eladó orra előtt, akkor lehet, hogy nagyszerű mulatságban lesz részünk, de ez általában sajnos meghiúsul, mert az eladó, hivatkozva a kiújult lumbágójára, általában lemond a ló bemutatásának dicsőségéről.

         Mivel az általunk kiszemelt paripa a büszkén semmitmondó „Rezes” nevet viselte (amelyet első dolgunk volt a lényegesen előkelőbb csengésű „Szkíta” művésznévre cserélni), így különösebb veszélytől nem tartva, halált megvető bátorsággal nyeregbe pattantam. Bár az eladó állítása szerint egy olyan lóval volt dolgom, ami több díjlovas nagydíj büszke birtokosa, azonnal éreztem, hogy rajtam kívül emberfia még nem ült a hátán. Ebből következően, valószínűleg az első sokk okozta rémület miatt a ló igen szolidan viselkedett, s mint általában a csikók, beejtett háttal kétségbeesetten igyekezett megőrizni az egyensúlyát a szokatlan teher alatt. Végezetül kiegyeztünk egy döntetlenbe, ami alatt az értendő, hogy egy kör bizonytalan támolygás után leszálltam a hátáról. A ló a szokatlan erőkifejtéstől fáradtan lihegett, ami érthető, mert az utóbbi három hónapot az istállóban töltötte lekötve, a négy falat bámulva, ami a testedzésnek nem éppen egy hatékony formája.
         Végezetül az eladó legnagyobb megkönnyebbülésére egymás tenyerébe csaptunk, és ő megszabadult egy eladhatatlannak gondolt nyiszledéktől, én pedig a gondosan élére rakott hatvanötezer forintomtól. Igaz, hogy nem egy világszépe, igaz, hogy sose ültek rajta, de azért ló, és ami fő, a sajátom. És azt, hogy még eddig senki sem lovagolt rajta, igazán nem is bántam. Legalább még nem rontotta el senki, ez a szép és nemes feladat rám várt, büszke, újdonsült tulajdonosára.
         Hátra volt még egy nem kis fejtörést okozó feladat, jelesül, hogy hogyan jutunk el szegény párával újdonsült lakhelyére, kollégám és barátom, Boros Sándor göd – újtelepi lovardájába. Bár a két lovarda közötti távolság légvonalban nem érte el a három kilométert, ismerve lovam fizikai állapotát az átkelés igen kétes vállalkozásnak tűnt. Ám én halált megvető bátorsággal vállaltam a kockázatot: nem is tehettem volna mást, mivel körberöhögtek volna a fuvarosok, ha erre a távra megpróbálok lószállítót bérelni.

         Egy szép tavaszi napon nekiindultam hát, hogy immáron az én igazi, színes, szagos, széles (na jó, keskeny) vásznú saját lovammal átlovagoljak a kaszkadőrlovardába. Arra gondoltam, hogy ha a lovam – aki egyébként gyanakodva méregetett, és a legkevésbé sem látszott elérzékenyülni azon, hogy én vagyok az új gazdája – elfárad, akkor legfeljebb megállunk pihenni, ha pedig nagyon elfárad, maximum én veszem majd a hátamra őt, az a húsz kiló, amit nyomott, meg sem kottyant volna. Felültem hát a hátára, és kiléptünk a lovarda kapuján.
         Nem akarok nagy szavakat használni, sem pedig az indokoltnál jobban elérzékenyülni, de azért ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, és ezt csak azok érezhetik át, akik már átélték ugyanezt a pillanatot. Előtte lovagoltam már sok lovat, de ő volt az első, akit végre kockázatmentesen meg is szerethettem. Eddig ugyanis bármilyen lovon ültem, az mindig a másé volt: amire megszerettem, addigra már vagy eladták, vagy elvették, vagy mit tudom én mi történt vele. És most a saját lovamon ülök: majd szétvetett a büszkeség, huszárosan kihúztam magam, a tekintetemet pedig hetykén és bizakodón fúrtam a távolba, miközben azért tisztában voltam vele, hogy egy szakértő szemnek a legkevésbé sem lett volna szüksége mikroszkópra, hogy lovamon néhány égbekiáltó hiányosságot fedezzen fel.

         Lovam, ez a kedves kis csikó, bárha bizonytalankodva is, de kedvesen ballagott előre, néha meg - megállva, és rácsodálkozva a világ sokszínűségére. Megbámulta az úton elsuhanó autókat, és megszagolgatta a virágokat, amelyek az árokparton bontogatták szirmaikat a tavaszi napsütésben. Gyanakodva elmorzsolgatott néhány fűszálat a pittye közt, és élvezte a tavaszi napfürdőzést, a langyos, simogató szellőt – ilyesmiben a rideg istállóban nem igazán volt része az elmúlt időszakban. Már éppen magam is elandalodtam, amikor lovam váratlanul megdermedt a rémülettől: az erdő sarkán ugyanis egy másik lovas bukkant fel, s a szokatlan látvány olyan rémülettel töltötte el szegény lovamat, hogy a lábammal éreztem a vadul kalapáló szívét, s hirtelen megperdülve egy vágtában egészen hazáig rohant.
         A lovasról kiderült, hogy nem más, mint az én szeretett főnököm, Unger Béla, aki volt olyan kedves, és elém jött az úton, hogy ne történjék baj. Leszámítva, hogy majd leestem a röhögéstől, nem is történt baj, legfeljebb azon aggódtam, hogy a szokatlan terheléstől szegény lovam a végkimerüléstől összeesik, és mesterséges légzésben kell részesítenem, úgy lihegett a szélsebes vágta végén. Visszasétáltam a főnökömhöz, aki igyekezett udvarias képet vágni a lóhoz, de a szemén láttam, hogy a ló életben maradási esélyeit a nullára taksálja, és komolyan aggódik, hogy menetközben kell majd elhantolnunk szegény jószágot.
         Ám a lovam szívósabbnak bizonyult minden előzetes várakozásnál, és ebbéli jó szokását mindmáig meg is tartotta. Minden gond nélkül átértünk a lovardánkba, ahol már gondosan bealmozott boksz várta a lovamat, aki szemmel láthatóan majd elsírta magát a hirtelen jött jó világtól.

         Rá két napra aztán be is kólikázott szegény, mert a dohos szénán tartott kényes úri gyomra nem bírta a zabot. Hja kérem, a jólétnek is megvannak a maga árnyoldalai.

 A Filozófus kaszkadőr

A FILOZÓFUS KASZKADŐR

Néhány héttel ezelőtt újabb nagyszabású amerikai fantasy filmet forgatott Christopher Lambert, melynek egy részét Magyarországon vették fel. Az akció jelenetekben Lezsák Levente helyettesítette a népszerű filmszínészt. A lovakkal történő munkáról, a filmes kulisszatitkokról kérdeztem Leventét.

- Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a főnököm, Unger Béla rám osztotta ezt a szerepet – kezdi a beszámolót. Egyfelől, mert megtiszteltetés egy ilyen nagy világsztárt dublirozni, másfelől jómagam is a Hegylakón nőttem fel. Számomra is legendás színész Christopher Lambert. Nagyon kedves, nyitott ember, mint lovas és akció színész is kellemes meglepetést okozott, azt gondoltuk eredetileg, nagyon sok dublőrmunka van az ő szerepei mögött, de tévedtünk, sokkal több dolgot meg tud csinálni egyedül, mint amire számítottunk, mindazonáltal támaszkodott a véleményünkre, amikor azt mondtuk, ez már veszélyes jelenet, azonnal hagyta, hogy én végezzem helyette a munkát. Igazából nem voltak a filmben nagyon nagy kaszkadőrmutatványok, lóról estem helyette vágtában, lépcsőn gurultam le, magasból estem. Voltak vívás, verekedés koreográfiák, amelyekben néhány elemet nekem kellett végrehajtani, mert sérülésveszéllyel jártak. Természetesen a koreográfiák kidolgozása, betanítása miatt végigkísértük a színészt az előkészületektől a befejezésig.
- A magánéletben lovagol Lambert?
- Gondolom, igen, mert amikor felültettük Szkítára és a kardot a kezébe adtuk, azonnal látszott, hogy rendszeresen gyakorol, teljesen profi.
- Eredetileg más pályára készültél.
- Elég kacskaringós életpályát tudhatok magam mögött, mint ahogyan a legtöbb kolléga, hiszen senki sem készül kaszkadőrnek, ez egy sajátos, varázslatos világ, ami beszippantja az embert, mindenki a civil életben más-más területről érkezett, én filozófiát végeztem az ELTE Bölcsész Karán. A lovas hagyományőrzés felöl érkeztem a kaszkadőr szakmába, bár én vagyok a legfiatalabb a csapatban, 1993 óta dolgozom kaszkadőrként. Nagyon érdekesen keveredtem ide.
Az Attila című rockopera szövegkönyvét édesapám, Lezsák Sándor írta, tőle hallottam, hogy lesznek lovasok az Attilában és megkérdeztem, nem lovagolhatnék-e én is a darabban, izgalmas feladatnak tartottam. A kaszkadőrszereplők elfogadhatónak találták a lovaglásomat, így kerültem a színpadra. A fellépések alatt jó kontaktus alakult ki közöttünk, és az Attila befejezése után Unger Béla felajánlotta, hogy maradhatok és folytathatom velük a munkát. Rögtön be is kerültem egy angol középkori krimibe, amiben dublőrként lovagolhattam.
- Szívesen átadták a tudásukat az idősebbek, vagy neked kellett ellesni, kidolgozni a technikákat?
- Hosszú idő alatt alakult ki az a bizalom, amíg teljesen elfogadtak és csapattagnak tekintettek, de az alapvető esési technikáktól kezdve a bonyolult feladatokig rendszeres edzéseken gyakorolunk együtt tornateremben és a lovardában is. Meg kell említenem, hogy volt egy nagyon kedves kaszkadőr kollégám, aki már nyugdíjba vonult, Szimhár István, három éven keresztül minden nap lovardai edzéseket tartott nekem. A szakma fogásait főként Unger Béla tanította.
- Mi jelent élményt számodra a forgatásokon?
- Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon sok hollywoodi sztárral dolgozhattunk együtt. Többek között Brad Pitt, Glenn Close, Whoopy Goldberg, Franco Nero, Salma Hayek volt a partnerünk, természetesen nem csak lovas mozikban. Azonban azt is tudni kell, hogy a kosztümös, lovas kalandfilmek elkészítése általában nagyon sokba kerül, ezért ritkán adódik lehetőség ilyen filmben szerepelni. Ez nagy szívfájdalmam, mert igazából ez áll hozzánk a legközelebb, ebben érezzük igazán jól magunkat, ami nem azt jelenti, hogy egy akciófilmet ne csinálnánk örömmel és szívesen, de mindannyiunk szíve csücske a történelem és a történelmi vívás, lovaglás. Nekem szerencsém volt, mert már a pályám elején egy lovas, vívós, verekedős filmben dolgozhattam, egy középkori történetről szólt, Egy jenki Arthur király udvarában címmel.
- Melyik mutatvány a kedvenced?
- Ami a szívemhez legközelebb áll, azt nemrég dolgoztam ki, lóval együtt felgyújtanak és így vágtázunk körbe. Kevés hasonló produkciót csinálnak a világon. Nagyon nagy bizalom kell a ló részéről, hiszen tudjuk, hogy ösztönösen fél a tűztől. Összeszokott team munka szükséges hozzá, három kollégám segítségével hajtom végre, ők gyújtanak fel, és oltanak el. A lovon és rajtam is védőruha van, ami megvéd a lángoktól és a hőtől kb. 15 mp-ig. A tűztől ez nem látszik, nem zavaró. A meggyújtás álló helyzetben történik, és amikor már látványosan ég, a főnököm megadja a jelzést, ekkor kezdünk el vágtázni. A nagy lendület és légmozgás hatására a ló feje és az én fejem nincs veszélyben, a lángok hátrafelé terjednek. Megállásnál leugrom a lóról, az összes égő ruhát viszem magammal, a lovat elvezetik, engem pedig a kollégák pokróccal eloltanak.
- A ló szempontjából ez nem nagyon antihumánus?
- Egyáltalán nem! Tudnotok kell, hogy nagyon szeretjük a lovainkat, több mint 10 éve dolgozunk velük, számos nehéz helyzetből segítettek ki bennünket, ágyútűzben, csatazajban megállták a helyüket, nagyon jól képzettek, kantár, nyereg nélkül lehet őket lovagolni, így lehet velük ugratni. Sokféle mutatványra be vannak tanítva, ez alatt komoly barátság és bizalom alakult ki közöttünk. Soha nem tudnánk bántani a lovainkat! Igyekszünk minél kevesebb olyan helyzetbe kerülni velük, ahol bármiféle veszély, sérülés érheti őket. Ha a rendező olyan dolgot kér, ami a lóra extrém módon veszélyes, természetesen nemet mondunk. Ugyanakkor igyekszünk úgy dolgozni velük, hogy azok megfeleljenek a klasszikus idomítás alapelveinek. A csapatunk vezetője, Unger Béla maga is ugratott, díjlovagolt az öttusa mellett, és a kollégáim nagy része is a klasszikus lovaglás valamelyik ágát űzték eredetileg. Én is ezeket az elveket követem az ő irányításuk alapján. A kaszkadőr szakmában különösen fontos, hogy a lovak jól képzettek legyenek, nemcsak azért, mert egy szélsőséges szituációban könnyebben lovagolhatóak és fegyelmezettebbek, hanem az összeszedetten lovagolt ló eleje könnyebben koordinálható, a hátulja pedig erősödik. Mind a két dolog nagyon fontos, egyrészt a fordulékonyság miatt, másrészt a hátulsó lábak nagy terhelést kapnak ágaskodásnál, különböző mutatványoknál.
- A tüzes bemutatódhoz visszatérve, milyen módszerrel érted el, hogy Szkíta elviselje a tüzet?
- Ez olyan, mint a nyelvtanulás, minél több nyelvet tanul meg az ember, annál könnyebben megy a következő. A ló minél több mutatványt tanul meg, az új feladat annál egyszerűbb. Ugyanígy van ez a tűzzel is. Először meg kell ismertetni a tűzzel, a kaszkadőr lovaknál ez alapvető feladat, tűzön kell keresztül mennie, égő fáklyákkal lovagolunk. Ezeket a kiképzés első fázisában megtanulják a lovak. Ezután lehet továbblépni. Érdekes dolog, hogy nem is a lángoktól fél, hanem a sejtelmesen susogó hangjától, ezt kell tulajdonképpen megszoknia.

 Beszélgetésünk után megtudtam, Levente szemérmesen elhallgatta, hogy Lambert és az ő ügynöke elkérte a címét és elérhetőségét, mert nagyon elégedett volt a munkájával, és szeretné személyi dublőreként alkalmazni Leventét hasonló munkáknál világszerte. Sok sikert kívánunk hozzá!

Szerző, fotó: Mitrov Gabriella
Megjelent: Pegazus I.évf.3.szám (részlet)

 Lovak a filmvásznon

Lovak a filmvásznon

Romantikus, kosztümös filmeket nézve talán fel sem vetődik bennünk a kérdés, hogyan került a filmvászonra a főhős vagy a királyfi gyönyörű szürke lova, miért ez a ló, és miért nem egy másik? Azt tudjuk, ha egy fiatalember elhatározza, hogy színésszé szeretne válni, az iskolák elvégzése, sok-sok tapasztalat és persze tehetség szükséges. De a ló választhat-e? Vagy belekényszerül egy olyan munkába, ami tőle maximálisan távol áll, és ahol igenis néha színészkednie kell: el kell játszania, hogy ő egy vad és fékezhetetlen mén, vagy éppen szelíd, a gazdája minden gondolatát kitaláló, szinte emberi érzelmekkel rendelkező állat, vagy éppen el kell pusztulnia.
Egy izgalmas film csatajelenetében látva a lovakat, ágyúdörgés és kardcsattogás közepette, tömegben és káoszban, amely helyzetekben az általunk ismert lovak fejvesztve menekülnének, talán elgondolkodunk egy kicsit, hogyan csinálják? Némi töprengés után talán beérjük annyival, hogy biztos filmtrükk! Pedig a trükk nem annyira a filmtechnikában, inkább a lóval való közös munkában keresendő.
A lovas kaszkadőrök éppen annyira szeretik és ragaszkodnak a lovaikhoz, mint a sportlovasok vagy a hobbi lótartók. A sérülésmentes munka a legveszélyesebb helyzetben is fontos, nagy tapasztalatot és tudást igényel.

Azzal a céllal látogattam meg az Európa Kaszkadőr Ligát Simonpusztán, hogy egy kicsit többet tudjak meg ennek a különös világnak a szereplőiről: filmes lovakról és a kaszkadőrökről.

A csapat vezetője Unger Béla:
- Régóta foglalkozol ezzel a szakmával, nagyon sok film végén olvashattuk a nevedet, mint kaszkadőr szakértőt, hogyan kezdődött?
- 1968-ban kezdtem el öttusázni, ekkor ismertem meg Ferdinandy Gézát, világbajnok öttusázót, aki egy kaszkadőrcsapat irányítója volt, általa ismertem meg ezt a munkát, és szívesen vettem részt az edzéseken, filmes produkciókban.  Az első nagy szereplésem kaszkadőrként 1979-ben a Sándor Mátyásban volt, ahol már az általunk kiképzett lovakkal dolgoztunk. A legnagyobb kihívás azonban talán a Vadon című  film volt, melynek akciórendezője Ordódy György, itt próbáltunk ki először olyan mutatványokat, melyeket addig nem csináltunk Magyarországon, pl. vágtából fektetést minden eszköz nélkül.
- Milyen hivatalos képzés szükséges ma a kaszkadőr szakértői munka ellátásához?
- Tulajdonképpen évek óta vállalok ilyen feladatot, de idén hozta meg a döntést a Magyar Állam és az Artistaképző Intézet, hogy legyen egy bizonyítvány a tudomány mögött. Szerveztek egy nagyon komoly vizsgát, melyben a négy legtapasztaltabb kaszkadőr vizsgázott le elméletben és gyakorlatban, Pintér Tamás, Piroch Gábor, Kivés György és jómagam. Így most hazánkban mi négyen vagyunk diplomázott kaszkadőr szakértők.
-A munkátok során gyakran kerültök olyan helyzetbe, ahol lovakkal kell dolgozni. Milyen az ideális     kaszkadőrló?
-  A fő szempont az, hogy bátor legyen és tanulékony, hiszen a munka során tűzön, vízen keresztül kell menniük, legyen barátságos, nyílt, ne rúgjon vagy harapjon, egy filmforgatáson ezernyi statiszta, lámpatologató, zaj, rendező, kamera veszi körül, ott nem bolondulhat meg, nagyon nyugodtnak kell lennie, a színészről már nem is beszélve, aki mindent elkövet, hogy felidegesítse szegény lovainkat. Emellett jó mozgásúnak, egészségesnek és szépnek kell lennie, nem könnyű ilyet találni, de szerencsére mindannyiunknak sikerült 1-1 alkalmas lovat szereznie. Igazából évek alatt derül ki egy lóról, hogy alkalmas-e. Természetesen jó alapanyagból könnyebb jó kaszkadőr lovat nevelni, de meg kell adni neki az esélyt, mert hosszú idő, amíg kiderül, hogy minden szituációban van-e elég bátorsága, nincs-e olyan fóbiája, ami kinevelhetetlen. A sportlovaknál természetes, hogy egy alapképzés után dől el, milyen irányú használatra lesz alkalmas, ebben az esetben is meg kell adni a fél-egy évet, hogy kiderüljön mennyire erős, hogyan bírja a stresszt, a gyűrődést.
- Készültök-e most valamilyen lovas filmre, bemutatóra?
- Pillanatnyilag a lovak pihentetése, rehabilitácója folyik,könnyű munkával átmozgatjuk, legeltetjük őket, mert kb. két hét múlva kezdünk készülni a következő, nagyszabású, szintén fantázia filmre, melyet a Twentieth Century Fox forgat itt,  Magyarországon, ez hasonló történet lesz, mint a Gyűrűk ura. Az embereket és a lovakat kell felkészíteni fizikailag és új gyakorlatok betanításával.      

Kasi „Bill” Béla szintén az első hazai kaszkadőrök, közé tartozik.
- Bill nem a lovak által ismerte meg ezt a hivatást, egészen más úton indult el, de ez az út is ide vezetett. Hogyan kezdtél el kaszkadőrködni?
- Eredetileg cselgáncsoztam, és önvédelmi sportokat űztem, valóban egy kicsit másfelől érkeztem, mint a többiek, de ezeknek a sportoknak a tapasztalatait is jól tudom hasznosítani a munkámban. 1976-ban csatlakoztam a kollégákhoz, Unger Béla barátom invitált le a Zrínyi Miklós Történelmi Haditorna Klubba, itt kezdődött a pályafutásom, a lovaglást és a vívást ekkor kezdtem el tanulni.
- Hány filmben szerepeltél, melyik munkádra emlékszel vissza a legszívesebben?
- Több száz produkcióban dolgoztam, ezt ma már nagyon nehéz lenne tételesen felsorolni, az első nagyobb szerepléseim, közé tartozik a Mennyei seregek című film, egy érdekes sztori is fűződik hozzá. 8-10 méter magas, 1-1,5 méter széles várfal tetején éjszaka, fáklyákkal kivilágítva vittük a vállunkon Zsótér Sándort, aki egy trónon ült, ő játszotta az angyalt. Veszettül kapaszkodott szegény, pedig szerencsére nem is hallotta, hogy valaki megszólalt lent: - A négy vak kaszkadőr viszi az angyalt! Persze ebből csak annyi volt igaz, hogy mind a négyen szemüveget vagy kontaktlencsét viseltünk. Amikor kiválasztottak minket a feladatra, csak egyforma magas embereket kerestek, a sasszem nem volt kötelező. Szerencsére mindezt csak utólag tudta meg Zsótér Sanyi.
- Hallottam egy érdekes lovas szereplésedről is. Mesélnél a motoros-lovaskocsis esetedről?
- 1990-ben, Franciaországban a kaszkadőr világtalálkozón esett meg ez a dolog. Az volt a mutatvány, hogy egy oldalkocsis motorkerékpár nekimegy egy lovaskocsinak, és a motoros átrepül a kocsi fölött, rá a ló hátára. Ez azért volt hihetetlenül nehéz, mert 10-ed másodpercre el kellett találni, hogy mikor ugorjon el az ember. Természetesen nem gázolhatta el a motor a lovaskocsit, tehát kikötötték egy fához drótkötéllel. Bemértük a távolságot, pontosan tudnom kellett, hogy hol lesz vége a kötélnek. Ha ugyanis előbb ugrik el az ember, nem ér át a lovaskocsi felett és a ló mögé esik, ha meg nagyon későn, akkor kirántja a motor a lábát, és fejjel száll neki a lónak, valamint olyat ránt a gerincén, hogy eltörheti.  A kollégának, aki eredetileg bemutatta volna a produkciót, volt néhány sikertelen kísérlete, amit sem a ló, sem a stáb tagjai nem toleráltak valami jól, ezért azt mondtam Unger Bélának, szerintem én meg tudnám csinálni. Biztosan szerencsém is volt, rögtön az elsőre sikerült a mutatvány, de úgy repültem rá a ló hátára, hogy a ló sem örült neki, és én három napig nem tudtam ülni.

A csapat egyik különleges tagja Gellén Kata, a hazánkban foglalkoztatott néhány női kaszkadőz egyike.
- Hogyan kerültél a lovak közelébe?
- Németországban a Zauberwald Cirkusznál kezdtem el foglalkozni a lovakkal, lovas artistaként dolgoztam, egy dzsiggit számot mutattam be napi két előadásban. Gyakorlatilag ez trükklovaglást jelent, szoros kapcsolatom alakult ki a lovakkal, de a lovaglásom képzésével itt, a kaszkadőrök között kezdtem el foglalkozni.
- Hol kamatoztathattad ezt a fajta tudásodat eddig, kaptál-e már lovas szerepet?
- Az Oroszlán télen című amerikai filmben szerepeltem lóval, Glenn Close-nak voltam a dublőre.
- Milyen lehetőségeid adódnak a fiúk mellett a kaszkadőr szakmában? Könnyebb-e vagy nehezebb feladat egy nőnek munkát találni?
- Mivel Magyarországon kevés a női kaszkadőr, így jók az esélyeim, ugyanakkor lényegesen kevesebb kifejezetten női munka adódik itt, mint külföldön, de elég sok filmben veszek részt immáron 12 éve, amióta a szakmában vagyok.
- A cirkuszi munkádból adódóan a trükklovaglás az egyik specialitásod. Mi az, ami e mellett még vonz téged ebben a műfajban?
- Mindenre próbálunk felkészülni maximálisan,amit a lóval meg lehet csinálni, ugratunk, vívunk a lovakon, speciális feladatokat hajtunk végre, a lovakat megismertetjük sokféle veszélyhelyzettel, ami a forgatások során érheti őket, ezeket a dolgokat szeretném még fejleszteni. A kaszkadőrködésen belül mindent szeretek, nagyon változatos, sokszor előre nem is látható feladatok várnak, de minden helyzetre fel lehet készülni. Ennek ellenére sokszor szélsőséges körülmények között kell feltalálnia magát az embernek, és ez vonatkozik a lóval történő szereplésre is. Ezért nagyon fontos a kölcsönös bizalom.

A filmek lovas jeleneteiben tehát sokkal kevesebb filmtrükköt láthatunk, mint azt gondoltuk volna. Ez azt jelenti, hogy a látott képek valóban hasonló módon történnek meg a kamerák előtt, mint ahogyan azt az elkészült filmben látjuk, és erről meggyőződhetünk élőben egy-egy színvonalas hazai hagyományőrző bemutatón is.                 

Lovas akciók a filmekben

Lovas akciók a filmekben

Egri csillagok, 80 huszár, A Tenkes kapitánya, Kőszívű ember fiai, Sándor Móricz … legendává vált filmek, melyeket az akciódús jelenetek izgalmas, szép felvételei tettek feledhetetlenné számunkra. Milyen folyamatok által kerül a forgatókönyvben leírt történet a filmszalagra? Hogyan történik az egyes jelenetek létrehozása?
A színészek, lovak, statiszták koordinálása, összerendezése bonyolult feladatot ad a film készítőinek, ezért ezt egy gyakorlott szakértő, az akciórendező kezébe adják. A munka nagyon összetett. Egyrészt tudnia kell, hogy a film szereplői együtt mit képesek megcsinálni, milyen határok között adhat feladatot, másrészt biztosítania kell a jelenetek lendületét, látványosságát, élethűségét.
Magyarországon e szakmának kezdetét a 60-as években készült Egri csillagok című film forgatásához köthetjük. Filmtörténetünk legnagyobb szabású alkotásában 3500 statisztát, 200-300 lovat folyamatosan foglalkoztattak, valamint az olyan bonyolult jelenetek, mint a tűzkerék legurítása a harcosok közé, speciális felkészültséget és összehangolt munkát igényeltek, amit csak az az ember láthatott át, aki a lovaglásban, verekedésben és a filmszakma különböző területein is otthonosan mozgott. Várkonyi Zoltán filmrendező választása Ordódy  Györgyre esett. Nemcsak az akciórendezői, hanem a kaszkadőr szakma is ebben a filmben ringatta bölcsőjét. A forgatások közötti szünetben Várkonyi Párizsban járt, ahol azt tapasztalta, hogy a filmek akciójeleneteiben nem sportolókat, hanem speciálisan képzett szakembereket alkalmaztak, akiket kaszkadőröknek neveztek. Hazatérve azt javasolta, hogy itthon is kövessék ezt a példát, és vegye fel a szakma a kaszkadőr nevet, amit a filmes szakemberek el is fogadtak.

Ordódy Györgyöt a Duna Televízióban kerestem meg, hogy a szakma rejtelmeiről faggassam. 

- Mi jelentette a legnagyobb kihívást az új szakma kidolgozásának kezdetén?
- Az akciójelenetek egyik sarkalatos pontja maga a felvétel folyamata, amihez pontosan ki kellett dolgoznunk minden egyes akciótípus felvételét. Hány kamerával, milyen kameraállásokkal, milyen objektívekkel lehet elérni, hogy az adott mutatvány a lehető leglátványosabb, legélethűbb legyen. Ebben nagy segítségemre volt öcsém, aki Amerikában élt, és találkozókat szervezett nekem a legsikeresebb hollywoodi filmes szakemberekkel, hogy megismerhessem az ő szakmai tapasztalataikat. Az egyik legnagyobb munkám során egy valódi vonatot kellett felrobbantanunk egy viadukton, úgy, hogy a viadukt alatt emberek tartózkodtak. Komoly előkészületekre, pontos számításokra és nagy stábra volt szükség. Kilenc kamerával dolgoztunk, a világhírű magyar operatőrök színe-java jelen volt, többek között Illés György, Koltai Lajos, Ragályi Elemér. Az amerikai vágó, Don Stern még külön segített a felvételi szögek, kameraállások beállításában. Így csiszolódott ki a szakma, folyamatosan szerzett itthoni és külföldi tapasztalatokkal. A 70-es évek végére, a 80 huszár forgatására már összeállt egy teljesen profi filmes- és kaszkadőrcsapat.

- A forgatókönyvíró, vagy a rendező találja ki az akciójelenetek koreográfiáját?
- Gyakorlatilag egyikük sem. A technikai könyvben ezeken a helyeken un. fehér oldalak vannak, ahová csak annyi bejegyzés kerül, hogy itt egy 3-4 perces török-magyar csatajelenet látható, az én feladatom ezt kitalálni, látványossá tenni, természetesen a lehetőségek és a költségvetés figyelembevételével. A végső formát közösen beszéljük meg.

- A lovasjelenetek előadását hogyan, és mennyi ideig tanulják be a színészek, statiszták?
- Érdekes példa a Kísértet Lublón c. film egyik jelenete. Az eredeti regény szerint a kísértet lovon háttal ülve érkezik, és piros füst jön ki a ló orrából. Ezt egy az egyben kellett felvennünk. Habszifonokat építettünk a szár megfelelő részeibe, az orrszíjba fúvókákat szereltünk, amit a lovon ülő Cserhalmi György működtetett. Az egész persze azzal kezdődött, hogy olyan lovat kellett keresnünk, amelyik elviseli, hogy háttal ülnek rajta, nem szalad el az erdőbe vagy az istállóba. Először a lovardában gyakoroltunk, később a forgatás helyszínén. Minden részletében nagyon pontosan kell mennie a dolgoknak a felvétel pillanatában, mert nagyon sok pénz múlhat azon, ha a lovat esetleg ott meglepetés éri és nem lesz együttműködő. Egy csatajelenetet először egy lovarda közeli terepen gyakorolunk, majd olyan helyszínt keresünk, ami hasonlít a forgatási helyhez, végül a felvétel helyszínén is próbáltunk. Mindenkinek pontosan kell tudnia, hogy mikor, ki az ellenfele, és mit kell csinálnia, s ha ez nem sikerül, ki a tartalék, akivel folytatnia kell a harcot, esést vagy más koreográfiai elemet. Ez általában 2-3 hónapos előkészületet jelent egy-egy film esetében. Közben az operatőrnek is tudnia kell, hogy mikor, merre forduljon, milyen kameraállást alkalmazzon. Az egészet szinkronba kell hozni nem csak velük, hanem a pirotechnikussal, a stáb többi tagjával is. Nagyon-nagyon sok gondolkodást, megbeszélést, gyakorlást jelent. Hosszabb, több perces snitt (vágás nélküli felvétel) esetén még arra is szükség volt, hogy beöltözzek valamelyik csapat egyenruhájába és a lovasok között, lóhátról irányítsam őket. Volt nálam egy URH, amin keresztül az operatőrrel tartottam a kapcsolatot, a kihangosítón pedig a körülöttem harcolókat tudtam instruálni. Eközben én is harcoltam természetesen. Egyik kedves történetem, a Szép magyar komédia c. film forgatásán esett meg. Egyszer töröknek, máskor magyarnak öltöztem, és egy félszemű lóval dolgoztam. Az egyik átöltözést követően sürgetőleg odaszóltam a segédkező kellékeseknek: - Adjátok már gyorsan a kardot, mindenki rám vár! Akkor hátulról a kezembe adták a kardot, és én már vágtattam is felemelt karddal a többiek felé, mire az egész harctér röhögésben tört ki. Ez szokatlan dolog volt, nem értettem, mi történhetett. A kellékes kollegáim tréfáltak meg, fehérre festették a kardomat, azóta is emlegetik, hogy Ordódy fehér karddal, vak lovon vágtatott a csatába.

- Egy ló elpusztulásának eljátszásában milyen eszközeitek vannak, hogyan tudjátok megjeleníteni?
- A pályafutásom alatt egyszer előfordult olyan eset, amikor víz szélén történt buktatás során az egyik ló olyan sérülést szenvedett, hogy menthetetlen volt, le kellett lőni. Ez volt a leghumánusabb. Természetesen ennek sem lett volna szabad megtörténnie még ez alatt a néhány évtized alatt sem, amióta a szakmával foglalkozom. Teljesen ártalmatlannak tűnő helyzetben történt. A tó széléig kellett vágtázni, és ott felbuktatni a lovakat. A másik tíz ló nem sérült meg, és valószínűleg ő is megúszta volna, ha egy fél lóhosszal előbb bukik. Igyekszünk felkészülni minden várható helyzetre, de meglepetések így is adódhatnak. Ebben az egy esetben, miután gyorsan kellett cselekedni, ott a helyszínen lőttük le szegényt, és azt filmre is vettük. Ez az egyetlen film, ahol egy ló halálát valódi körülmények között vettük fel. Csatajelentek, mozgalmas események alkalmával általában vágtából fektetik a lovat a kaszkadőrök, és egy rövid képkimerevítéssel vagy a következő esemény gyors bevágásával keltjük azt az érzetet, mintha a ló el is pusztult volna. Más helyzetben, pl.. közvetlen közelről mutatva az állat fejét, szemét néhány másodpercen keresztül, altatással tudjuk csak elérni a kívánt eredményt. Ilyenkor természetesen állatorvosi felügyelet mellett történik a felvétel, a lehető legrövidebb idő alatt.

- Készítetek-e lovakkal stúdióban trükkfelvételeket?
- Igyekszünk mindig természetes körülmények között dolgozni, hiszen a filmen is ez adja vissza az élethű látványt, de természetesen megoldható a stúdióban történő forgatás is. A blue-box technikával ma már gyakorlatilag bármilyen hihetetlen helyzetet el tudunk játszani, és léteznek akkora stúdiók is, ahová nem egy lovat, de egy egész lovas századot be tudnak vinni. Gyakori az a filmtrükk, amikor egy létező helyszín, pl. utcarészlet pontos mását megépítik a stúdió közelében, és csak a jelenetek egy részét veszik fel az utcán, ami egyébként nagy költséget jelent a forgalom elterelése, helybérlet miatt, és a további jeleneteket a megépített helyszínen forgatják, ezeket összevágva teljesen hitelesnek tűnnek a felvételek.  

- Számíthatunk-e új magyar lovas filmre mostanában?
- A rendszerváltás óta a hazai filmezés javát a külföldi cégek munkáinak egyes részei teszik ki. Ami nem kevés, szerencsére, de nagyszabású magyar film valószínűleg nem fog készülni a közeljövőben.